Hogy a magyar társadalom hogy áll a másság elfogadása terén? Jól példázza az alábbi vicc:
A buszra felszáll egy lepusztult, neandervölgyi jellegű hippi. A sofőr jól megnézi, és kiszól neki a tolóajtón:
- Na, mi újság az őserdőben öreg?
- Anyád nem üzent semmit!

A gengszterváltás a másság és annak elfogadása terén is új távlatokat nyitott kis hazánk előtt. A diktatúrában a fűnyíró elv működött, aki kilógott a tömegből, azt hamar egyenfazonra alakították. A rock- és beatkorszak hosszú hajú legényei a lumpenelemek kategóriájába kerültek, ám a nyolcvanas évek környékén úgy megerősödött az undergrund hatás a fiatalok körében, hogy az állambácsi kénytelen volt megtűrni - természetesen ezzel együtt felügyelni és fegyelmezni - a nyugatról beáramlott "új hullámokat". Csakúgy, mint a politikában, a másság elfogadásában, a toleranciában is a tanulóidőt éljük kis hazánkban. Hosszú időnek kell eltelni ahhoz, hogy behozzuk a nyugattól való lemaradásunkat, az elpocsékolt majd' ötven év súlyos teherként nehezedik a vállunkra.

A kilencvenes években a nagy szabadság ezerféle jelben nyilvánult meg, megjelentek az utcán a pánkok, a krisnások, a szkinhedek, a poszthippik, a hajléktalanok, az arabok, a kínaiak, a törökök... stb, stb. Mindez túl gyorsan ment végbe, a közösség nehezen bír reagálni a sebes változásokra, így aztán sokszor az elzárkózás a legmeghatározóbb magatartásforma. Az ötven évig elhallgatott homoszexualitással nem igazán tud mit kezdeni - a korábban szellemileg tudatosan leépített - társadalmunk, ahogy azt Urbanics Júlia korábbi interjúnkban megjegyezte: Egyfajta stigmaként éli meg. A helyzetet még jobban elmérgesíti, ha a politikai pártok választási kampányfogásnak használják a szexuális másság kérdését.

Divat lett a testékszer, a tetkó, az egyéni hajviselet. Gyakran még ma is megfordulnak az utcán - kiváltképp vidéken -, ha valaki telelyuggatva sétál a városban, ha nem a megszokott hajkorona - lsd. vadtaraj - pompázik a fején. (Haveromnak pl. le kellett vágatnia a séróját, mert a menedzseri állását csak akkor kapta meg.)

Valóban nehéz elfogadni azt, ha valaki kilóg a sorból, ha nem hajlandó betagozódni a szürke tömegbe. A többséget alkotók ezt pedig gyakran személyes sértésnek veszik. Pedig a másság változatossá teszi a társadalmat, és önmaga nevel a toleranciára. Abban bízom, hogy a mai fiatalok - akik most annyira igyekeznek mások lenni, mint az őket körülvevő emberek többsége - épp a másságából fakadóan érzékenyebbé válnak, jobban magukba szívják a toleranciát, s ezt adják át az őket követő nemzedéknek. Mert talán a személyes élmény visszavetülése az egyetlen járható út...