| Cikkek : A gondosan leporolt 60-as évek |
A gondosan leporolt 60-as évek
2004.12.02. 17:21
|
Szigeti László kritikus (Montreal) beszélget Stéphane Aquinnel, a Musée des beaux-arts de Montréal kurátorával
|
Hát ezt is megértük. Harmincegynéhány évvel később történelmi eseményként ünnepelhetünk egy évtizedet, amelynek a mai lakosság nagyobbik fele, nevezetesen a „baby-boomerek” generációja, így-úgy részese volt. A globális falu: a hatvanas évek a korhoz hűen rendhagyó tárlat*, nemcsak azért mert, az első ilyen témájú kiállítás az amerikai kontinensen, de azért is, mert nem egyes irányzatokat vagy kulcsszemélyiségeket, hanem egy korszellemet céloz meg. Kétségtelenül különleges évtized volt a hatvanas éveké. Egy különleges világ, egy különleges kor, egy különleges életérzés. A kiállítást kísérő pazar katalógus tanúsága szerint minden megkérdezett közéleti személyiség (a Holdon járt űrhajós, Alan Bean, a médiakutató és McLuhan-munkatárs, Derrick de Kerckhove, a 68-as párizsi diákvezér és európai képviselő, Daniel Cohn-Bendit, az ellenkultúra teoretikusa, Theodore Roszak, a videoművész és Lennon-élettárs, Yoko Ono, és még sorolhatnánk) egytől-egyig valami ehhez hasonló mondanivalóval zárta az évtizedhez fűződő emlékezéseit. Mi tette olyan különlegessé? Nos, erre a kérdésre igyekezett választ adni mintegy 222 korabeli műalkotás bevonásával a montreáli intézmény és a Dallas Museum of Art múlt év októberében megnyílt, márciusig tartó közös kiállítása.
Szigeti László Lawrence: Mielőtt belemélyednénk, elsőként azt szeretném megtudni, hány éves? Megmondom, miért kérdezem. A sajtóban két fő reakciót lehet látni: azokét, akik átélték ezt az időszakot és könnyes szemmel emlékeznek vissza rá, és azokét, akik nem, de szüleiktől mást sem hallottak, mint „bezzeg a hatvanas években...”. Ez a második gárda ennél fogva nagyon is kritikus, türelmetlen, sőt ellenséges módon reagált a kiállításra, mint amolyan lefutott dologra, lerágott csontra. Kritikájuk abból áll, hogy a hatvanas évek, illetve amit arról mondani lehet, ma már elhasznált klisé, és talán ideje lenne továbblépni...
Stéphane Aquin: 1959-ben születtem, tehát ha arra gondol, hogy a kiállítás mögött nosztalgikus indíttatás lenne, az –legalábbis az én részemről – nem áll fenn. Ami pedig a fiatal generáció kritikáját illeti, azt hiszem, ennek jó része abból fakad, hogy nehezen tudnak intellektuális diskurzusba lépni azzal, ami számukra túlontúl otthonos, magától értetődő, szinte banális. Ez persze csupán egy felületes megközelítés, mert ha valami fordulópontot jelentett szinte minden téren, de a művészeten belül feltétlenül, az éppen a hatvanas évekbeli irányzatok, mozgalmak, gondolatok megjelenése volt. Az ötvenes évekbeli egysíkú absztrakcióhoz képest a következő évtized valóságos felüdülés, teljesen friss levegő, amikor a művészet elmozdul minden elképzelhető irányba, az előadóművészeten, médián át egészen a concept-art-ig. Tehát nem, nem gondolom, hogy elcsépelt téma megeleveníteni ezt a turbulens időszakot.
 |
Félix Beltrán
Otras manos empuńaran las armas, 1969, szitanyomat, 54,7×33,3 cm
© MBAM/MMFA, Fotó: Christine Guest
| |
SLL: Ahogy mondja, a hatvanas évek rendkívül zűrzavaros időszak, függetlenségi mozgalmak, puccsok, háborúk és diktatúrák kora. A faji megkülönböztetést felszámolják, bevezetik a fogamzásgátló tablettát, elterjed a kábítószerek alkalmazása, az ember felszáll, majd kiköt a holdon. Hogy lehet mindezt a szárnyalást néhány múzeumi terembe zárni?
SA: Négy fő téma – a világűr, a médiák, a rendbontás és a változás – köré szerveztük a kiállítást. Azért esett ezekre a kulcstémákra a választás, mert úgy éreztük, rajtuk keresztül tudjuk a leginkább megragadni a kor szellemét. A holdraszállásról elhíresült Apollo-11 fellövésével indítunk, amelyet videobejátszás-ról láthatnak a látogatók, míg fejük felett lebeg az első emberkészítette űrszonda, a Szputnyik hasonmása. A következő teremben a világűr meghódítására érkező első művészi reagálásokból válogattunk néhány akcióba illő művet, mint például Piero Manzoni nagyméretű vaskockáját, ami azt hirdeti magáról, fejjel lefelé, hogy „a világ piedesztálja” – amitől a „fölötte” levő Föld szimbolikusan egyetlen nagydarab szoborrá változik, természetesen űrkontextusban. Egy sor építészetbe átcsapó alkotás foglalkozik az űr és tér fogalmának mezsgyéjével. Ezek a monumentalitás jegyében született ötlettervek, mint Buckminster Fuller gigantikus, átlátszó városvédő dómja, vagy Claes Oldenburg hatalmas, Temzén lebegő labdái váltakoznak a kiállítás menetében Sol Lewitt lego-szerű moduláris kockájával, Frank Stella színcsíkjaival és Victor Vasarely optikai csalódást keltő színrácsaival. |
„Az ember és környezete” témára épülő montreáli Expo ’67 világkiállítás reklámplakátján, ha visszaemlékszik, egy bolygót lehetett látni, amelyet, mintegy már a világűrben, egymást kézen fogó emberfigurák fognak körül. Ez már a következő témát idézi, hiszen csak a távközlési műholdak segítségével jöhetett létre az a világot befogó médiaháló, amellyel bármikor meg lehetett teremteni az egész bolygóra kiterjedő azonnali kép- és hangkapcsolatot. A távközlés pedig valóra váltotta Marshall McLuhan kiállításunk címét adó jóslatát: a világ összeszűkült, és mindnyájan falusi szomszédságba kerültünk egymással. Népszerű programokat, a világ eseményeit vagy a döbbenetes Kennedy-gyilkosságot a tévé ugyanazzal a közvetlenséggel közvetítette, szinte egyidejűleg, milliók felé a világ minden táján. Ez a banalizálódás, amivel minden esemény, jó vagy rossz, ugyanazt a médiacsatornát használja, ihlette McLuhant arra a másik sokat idézett briliáns következtetésre, hogy „a médium az üzenet”. „A mindennapi szenzáció és a szenzáció mindennapi” paradox igazsága képződik le a warholi pop-art művekben: ott van Jackie Kennedy tévéből vett szitanyomatain, de a Brillo súrolószappan-doboz vagy egy Campbell leveskonzerv az eredetire megtévesztésig hasonlító művészi újrakreálásánál is. A pop-kultúrára felel az ellen-kultúra, amikor Arman éppen Andy Warhol stúdiójának kidobott szemetét sűríti bele az örökkévalóságig egy átlátszó plexidobozba. Amikor a „csomagoló” Christo a berlini fal első évfordulójára üres olajoshordókból faltorlaszt emel egy párizsi mellékutcán, nemcsak felállít egy „vasfüggönyt”, de egyúttal a művészi gesztust kísérő rendbontással tiltakozik is ellene.
|
És ezzel a következő témakörre, a világméretű zűrzavarra, a megszokott rend végletes megbontására terelődik figyelmünk. Itt szerepel a vietnámi háború elleni tiltakozás, amire példa Niki de Saint-Phalle Kennedyt és Hruscsovot ábrázoló kétfejű, katonabakancsba bújtatott és golyólövéssel kilyukasztott torzszobra, vagy Martha Rosler fotómontázsa, amely egy vietnámi apát karjában halott csecsemőjével egy középosztálybeli amerikai nappaliba komponál. A faji egyenlőségért tüntető polgárjogi mozgalom térnyerése is idetartozik, amelynek göröngyös útját Norman Rockwell festménye, a Gyilkosság Mississippiben is aláhúzza. De a rendbontás kiterjed az elfogadott erkölcsi rend kétségbevonására, amely a teljes szexuális szabadság meghirdetésével, a konzervatív ellenpropagandával szemben kritikát gyakorol mind a női test pusztán szexuális objektumként való kihasználása – amit olyan jól idéznek John Max pátosztalan, szexualitástól mentes aktfotói, vagy Carolee Schneemann Húsöröm című videohappeningjei – mind a homoszexualitás tiltása felett. Ez utóbbira reagál David Hockney két fiú ölelkezését absztrakt módon ábrázoló festménye, vagy Diane Arbus fényképe egy nőként aposztrofált férfiaktról.
Végül a változás-igenlést és azon belül is először a pszichedelikus burjánzást akartuk illusztrálni a Jefferson Airplane, Jimi Hendrix és mások egész falat belepő lemezplakátjaival, vagy Janis Joplin Dave Richards által szivárványszínekkel megfestett és fizikai valójában kiállított Porschéjával. Hogy a folyamatos intellektuális elmozdulás, az előremutató tirésziászi üzenetközlés gesztusa mennyire áthatja a korszak alkotóit, ez látható többek között Bruce Nauman „Az igazi művész úgy segít a világon, hogy misztikus igazságokat fed fel” feliratú neon spirálinstallációjában. A természetes lét elmúlásának veszélyét mesterien eleveníti meg Giuseppe Penone csodálatos faszobra, egy nyolcméteres vágott fapalánk, amelynek másik oldalán domborműként bukkan elő az eredeti élő fa lekopasztott, kéregtelen váza. Hasonlóan elgondolkodtató Robert Smithson föld-művészete: a hatalmas földkotró gépekkel tóba épített, magába visszatekerődő „spirális móló” egyszerre jelzi az ember kéznyomát a tájon és azt, hogy mindez az erőfeszítés mennyire öntörvényű. A korszakot stílusosan zárja a Joseph Kosuth-féle koncept művészet, amely kísérlet a néző bevonására: egy szótári szócikk segítségével kell a nézőnek saját tudatában újraalkotni a hivatkozott tárgyat; a műalkotás a néző tudatában lejátszódó folyamat.
SLL: Igazi tárlatvezetés röptében, de térjünk még egy kicsit vissza a kezdetek kezdetére: honnan jött az indíttatás, hogy éppen a hatvanas évekről szóljon egy kiállítás?
SA: Évek óta foglalkoztat, hogy felhívjuk a figyelmet arra, mennyit köszönhet mai világunk a hatvanas éveknek. Iszonyú mértékben adósai vagyunk az akkor először felvetett kérdéseknek, kísérletezésnek. A mindennapokban az újszerűségre helyezett hangsúly nagyobb jelentőséget kölcsönzött a design-nak: meghökkentő hatásánál fogva volt kapós a JVC űrhajós-sisakot idéző vörös műanyag tévéje, az Electrohome szintén gömbölyded lemezjátszója, vagy Paco Rabanne átlátszó műanyagból készült miniruhája. Ekkor lép színre a Jonathan De Pas vezette milánói tervezőnégyes felfújt átlátszó műanyag karosszékével, óriási baseball-kesztyűre emlékeztető bőrfoteljével; Gaetano Pesce élénkvörös, csupa gömbölyű idomokból álló szék és lábtartó együttesével, vagy a méltán világhírű Ettore Sottsass esztétikusan funkcionális, hordozható Olivetti írógépével. A társadalmi szokások és attitűdök terén a hatvanas éveknek köszönhetjük a faji, homoszexuális és női egyenjogúság széleskörűvé tételét, azt, hogy erre a témára már elméleti síkon is kezdtek odafigyelni, hogy például porondra léptek a feminista gondolkodók: jó példa erre Martha Rosler Felvágott című fotoómontázsa, amely egy hűtőgépajtóra tapétaként applikált női mellpárt ábrázol, vagy Nancy Spero Női bomba című festménye, ahol a szexuális testrészek helyén vérköpő halálfejeket látunk.
SLL: Az, ahogyan kifejti ezeket a történelmi jelentőségű megmozdulásokat, arra enged következtetni, mintha a gondolatmenete egy lineáris progressziót rejtene magában. Ez derül ki egyébként a kiállítás négy témakörének sorrendjéből is, ahol a változás követi a rendbontást. Márpedig ez azért mégiscsak kérdéses, hiszen ha az a kiindulási pont, hogy a hatvanas évek a mai világunk megalapozója, akkor éppúgy jelen kellett lennie már annak a konzervatív töltetnek is, ami most uralkodik. Sőt, továbbmegyek, a politikailag amúgy is paralizált Clinton-féle zárójeltől eltekintve, az elmúlt négy évtizedet inkább konzervatív politikai szellem jellemezte Nixontól Reaganon át mindkét Bush-ig. Nem úgy kellene inkább a hatvanas évek jelentőségét meghatározni, hogy magábanvaló, hogy azt követően az előretekintő, utópisztikusan univerzális fejlődésre törekvő, bolygóbarát korszellem vonala megszakadt? |
SA: Abban igaza van, hogy a felvázolt narratíva pozitivista jellegű, és az a bizonyos lineáris kibontás valóban tettenérhető, jóllehet, természetesen a világ sokkal összetettebb, és inkább hirtelen lökésekben halad előre, mint kitaposott ösvényeken. Sőt, azt is elfogadom, hogy nem szükségszerű az, hogy az előmenetel „pozitív fejlődést” rajzoljon ki. De azt nem hiszem, hogy a hatvanas évek szelleme megszakadt volna, legalábbis az általam vizsgált területen, a képzőművészetben egészen biztosan nem ez a helyzet. A múzeumi elfoglaltságaim mellett rendszeresen oktatok a montreáli Concordia egyetem képzőművészeti fakultásán, és azt kell mondjam, hogy a mai diákok egyértelműen a hatvanas években felvetett kérdések mentén haladnak tovább, amit például az ötvenes évek absztrakciós kísérleteinek utóéletéről nem mondhatok el.
SLL: A hatvanas évek tulajdonképpen egy nyugati, sőt kifejezetten amerikai jelenségként őrződött meg a köztudatban – elég a kaliforniai hippi-mozgalomra, az LSD-guru és pszichológus Timothy Leary hírhedt szlogenjére (turn on – tune in – drop out), a psziche-delikus áramlatra, Woodstockra gondolni. Nyugat-Európa még csak hamar felzárkózott, erre utal az angol beatzene térhódítása, az amszterdami, hamburgi és koppenhágai hippikommunák virágzása, a párizsi diákmozgalmak testvériesen szabados szelleme, de mi volt a helyzet Európa más részeiben, Dél-Amerikában, Afrikában, Ázsiában? Mennyiben van jelen másutt a hatvanas évek szelleme, mennyiben valóban globális?
SA: Ez természetesen fogas kérdés. Tényleg nehéz a hatvanas évek itt bemutatott jellemzőit másutt a világban ilyen mértékben fellelni. Bár igyekeztünk az elkerülhetetlen nyugat-központúságot némileg ellensúlyozni néhány afrikai – a mali-i fényképész, Malick Sidibé –, dél-amerikai – a kubai plakátművész, Félix Beltrán, a mexikói fényképész, Manuel Alvarez Bravo – és ázsiai művésszel – a japán festő, Yayoi Kusama, videóművész, Yoko Ono, valamint a szintén videós, koreai Nam June Paik –, de tisztában vagyok vele, hogy ez édeskevés. Természetesen lenne még mit kiállítani a világ ezen részeiről, itt pusztán arról van szó, hogy nagyon nehéz a műveket megszerezni, a logisztikai rémálomról pedig ne is beszéljünk, amivel az ideszállításuk járna.
 |
|
Dave Richards
Janis Joplin?s 356 C Porsche Cabriolet, 1965 | |
SLL: Márpedig ez a hiány a kiállításnak talán a leggyengébb pontja, hiszen az itt felvázolt korszellemnek a világ más területeire való begyűrűzése legalább annyira idetartozik, ha nem még inkább: a „másság” tükrében ugyanis sokkal jobban kidomborulna az „eredeti” jellegzetessége. Arról nem is szólva, hogy a kiállítás nem a nyugati világ hatvanas évei, hanem univerzálisan A hatvanas évek címet viseli. Számomra a kiállítás legnagyobb hiányossága a korabeli kelet-európai művészi reagálások hiánya. Pedig a prágai tavasz eseményei épp annyira a hatvanas évek szellemébe tartoznak, mint az ugyanakkor folyó párizsi diáktüntetések. A kelet-európai prizmán át egyszerre szűrt és sűrített formában jelentkezett a kor változást követelő alapállása.
SA: Teljesen igaza van. Védekezésképpen csak annyit mondhatok, hogy zárosak voltak a lehetőségeink, és ez túlnyomórészt helyi, kanadai és amerikai forrásoknak kedvezett.
SLL: Befejezésképpen hadd tegyek fel egy nyilvánvaló kérdést: hogyan tovább? Elkerülhet-e például ez a kiállítás Európába, esetleg Közép-Európába?
SA: Március 7-e után az egész itt látható anyag társszervezőnk, a Dallas Museum of Art-hoz kerül. Ami azután következik, azt még nem döntöttük el, bár tárgyalunk az ügyben. Az elkövetkező két évben egyébként tőlünk függetlenül öt további kanadai múzeum is napirendre tűzi, ilyen vagy olyan formában, a hatvanas éveket. De visszatérve a kérdésére: éppenséggel van precedens, hiszen a budapesti Szépművészeti Múzeum Esterházy gyűjteményét nagy sikerrel állítottuk ki másfél évvel ezelőtt, és kollégáim mindmáig a legnagyobb elismeréssel beszélnek az együttműködésről. Ha akadna megfelelő partner, biztosíthatom, hogy mindnyájan örömmel vennénk, ha Budapestre esne a választás.
|
|
|
|
* Village global: les anées 60 / Global Village: The 60s.
Musée des beaux-arts de Montréal, Pavillon Jean-Noël
Desmarais, 2003. október 2 – 2004. március 7.
www.mbam.qc.ca |
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
