Underground zene - ha a 90-es évek közepén zaklatsz valakit e kifejezéssel, aki mondjuk húsz éves, és mióta az eszét tudja, az MTV-n néz zenét, azzal vagy egy ásítást provokálsz bele a saját képedbe vagy annyit: 120 Minutes. Nemrég még így hívták a ma Alternative Nation címmel futó alternatív zenei programot.

Ha egy harmincast vegzálsz, hamar kilyukadhattok a hippizmus, a virággyerekek, az underground antitézisénél, amit úgy hívtak, punk rock, és ugyanúgy a szuterénbôl tört fel a fényre, mint az, amit tagadott.

Mondd ugyenezt egy negyvenes-ötvenesnek, és nyakon zúdít a Nagy Generációs nosztalgiával, Jimi Hendrix, Janis Joplin, Woodstock. Meg az a szegény Radics Béla.

Minden nemzedéknek a maga földalattiját.

Kezdetben volt a rock & roll, aztán jött a beat. Csupa kedves, ártatlan dolog, az akkori szülôk, a mai nagyszülôk már nem is értik, miért másztak tôle a falra. Olyan behízelgô hangon búg ez az Elvis, olyan helyes fiú az a Paul, de tényleg, ahhoz képest, ami most van...

Az 1968-69 ellenkulturális forradalmába torkolló pár év alatt elvesztette ártatlanságát a beat. Felnôtté vált, komoly és felelôtlen felnôtté, ideológiára és tudattágító szerekre tett szert, igényt formált a mûvészet státusára, miközben már inkább rocknak nevezték.

Mindez elsôsorban azzal a valamivel függött össze, amit az underground szó jelöl. Földalatti. Rejtôzködô, öntörvényû, titokzatos, tiltott, elvont, misztikus, mûvészi, szemben - de legalább is párhuzamosan - azzal, ami a felszínen mozog, ami jól látható és jól eladható.

De ez csak elmélet. A gyakorlatban mindig létezett és hatott, létezni és hatni fog valami, ami a mainstream, a fôáram ellenében úszik, alternatívát képez, mígnem azt kell észrevennie, hogy ô maga vált fôsodorrá. És mellesleg üzletté, ami azért nem egy szégyen, bár van, aki megveti. A párhuzamosok szépen összefutnak - rá lehet mondani a bûvszót: posztmodern jelenség.

Mint szinte mindenben, underground-téren is az elkésett fejlôdés jeleit mutatja Magyarország. Hagyjuk önmagunk vállon veregetését, hogy bezzeg hol volt tôlünk a KGST nagyobb és szerencsétlenebb része.

Fogadjuk el történelmi tényként, hogy az angolszász eredetihez fogható magyar underground zene, a maga idején, a 60-as, 70-es évek fordulóján elég csenevész volt. Azzal együtt is, hogy a szocialista rendszer jellegének megfelelô monolit könnyûzenei struktúra erôs szelekcióval örökítette meg e mûfaj produkcióit, s így a korabeli lemez-, rádió- és tévéfelvételek nem reprezentálhatják teljes hitelességgel a korszakot.

Illés, Metró, Omega, Hungária: övék voltak a tömegek - populáris zenekarok lévén sok lehetôséget kaptak.

A Tûzkerék, a Kex és a Syrius problematikusabb volt - nekik kevesebb esély, szûkebb közönségréteg jutott. (Valamivel bôvebb névsort is fel lehetne állítani, de az elit alakulatok ezek.)

Persze, rendkívül igazságtalanul alakult az egész úgy, ahogy. Az elsô csoport csinálta a nagy slágereket, mert képes volt rá, és csinálhatta. A második csoport volt az underground, ami nagyon inspiratív helyzet lehet, akár választás következménye, akár külsô kényszeré, de rendkívül nyomasztó, ha az ember följönne, ám visszataszigálják.

Itt pedig pontosan ez történt. Miközben az elsô csoport tagjainak legendája a mai napig üzleti potenciált hordoz, a második - egyébként, természetesen, nem egységes - csoport legendája tisztább formában él tovább.

Pontosan tudható, mire vitték az elsô csoportba tartozók. Jelentôs részt övék a magyar poptörténelem hallható múltja. Akad köztük klasszikus, középszerû és feledhetô. Az viszont, sajnos, soha ki nem derülhet, mivé fejlôdtek volna a második csoport képviselôi, ha a megfelelô idôben a megfelelô lehetôségekhez jutnak.

A 60-as, 70-es évek fordulójának magyar underground zenekarai nemigen kérdôjelezték meg a politikai status quót, még talán annyira sem, mint a nemzedéki szószólóként hol direktben fogalmazó, hol jelbeszédben üzengetô Illés együttes. Mégis volt bennük valami szolídan felforgató, mert mindaz, ami nyugatról beszivárogva rájuk és rajtuk keresztül a közönségükre hatott, szemben állt a rendszer merevségével.

A Kex (és mindenekelôtt énekese, Baksa-Soós János) fellépéseinek teljes kiszámíthatalansága ugyanazt a szabadságvágyat, az önkifejezésnek ugyanazt a szabadságfokát artikulálta intellektuális iróniával, mint amit a maga kültelki, vadulós módján a Tûzkerék (és gitárosa, Radics Béla), illetve a Syrius improvizatív dzsessz-rockja.

12-14 évvel az 1956-os forradalom leverése és közvetlenül az 1968-as csehszlovákiai bevonulás után örök adottságnak tûnt a rendszer. Csak reformokról lehetett szó, óvatosan.

Nagy haladásnak számított, amikor már nem cibálta be a hosszú hajú fiúkat a borbélyhoz a rendôr vagy ha farmerben beengedték ôket a korszak leghitelesebb krónikása, Cseh Tamás által dalba emelt "ifjúsági probléma" szerves részét képezô zenekarok legfontosabb fellépti helyére, a Budai Ifjúsági Parkba. Megszoksz vagy megszöksz.

Teltek-múltak múltak a 70-es évek, a felszínen a legszínvonalasabb sláger-rockot játszó Locomotiv GT és az önmaguk paródiájává fordult "kôkemény" rockbandák mozogtak, undergroundnak sokáig nyoma sem volt. Egészen addig, amíg 1978-ban, a budapesti klubokban fel nem tûnt a Baksa-tanítvány Földes László, hogy megkezdje ismeretterjesztô kurzusát a blues/rockkultúra témakörében. Ugyanekkor kezdte manifesztálni Nagy Feró a hippi-kérdés helyébe lépô csövesproblémát a hard rock és a punk harciasságán keresztül.

Földes Hobo Blues Bandjével és Feró Beatricéjével körülbelül egy idôben, de tôlük teljesen függetlenül jelent meg a 80-as évek igazi magyar undergroundja, a leginkább new wave-ként, új hullámként emlegetett zenei vonulat. Az art-punk úttörô provokatôre a Spions volt.

Ha az elsô underground mezônyt három zenekar (Kex, Syrius, Túzkerék) reprezentálja, a 80-as évek csúcskorszaknak tekinthetô elsô két harmadát csaknem háromszor ennyi (Balaton, Trabant, Bizottság, Európa Kiadó, Kontroll Csoport, Neurotic, URH, Vágtázó Halottkémek) - és a derékhad is jóval izmosabb. Miközben a Neoton és a Hungária táncdalai gondtalan álomvilágba röpítették százezernyi vásárlójukat, ezek a zenekarok, más-más módon, de abszolút aktuális és személyes információkat közöltek "mocskos idôrôl" és "rémes helyrôl". S dalaikban több volt a pillanat varázsánál, legjobb szerzeményeik, méltó kézben, tíz-tizenöt évvel születésük után is hatnak - bizonyíték: Kamondy Ágnes lemeze, a Dalok Közép-Nirvániából. E sorok 1957-ben születt írója kevés személyes élménnyel rendelkezik a 60-as, 70-es évek fordulójáról, de annál szorgalmasabban gyûjtögette azokat a 80-as években, koncertjáró, újságíró ifjúkorában. Szerencsés/szerencsétlen idôszak volt az - legtömörebben talán az URH egyik számának Hamvas Bélát idézô címével lehetne leírni: Pokoli aranykor.

Pokoli, ez nem szorul magyarázatra. Jó hogy vége, bár az az igazság, hogy - a 90-es évekbôl visszatekinve, amikor az országgal együtt a magyar rockzene is a szocializmus utáni korba ért - ki lehetett bírni, fôleg ha az élet (beleértve a rock) minôségét nem Nyugattal, hanem Kelettel hasonlítgatta össze az ember. De mégis, állami monopóliumok szórakoztak zenész és közönség idegeivel: a zenekaroknak mûködési engedély kellett, külföldre egyetlen ügynökség utaztatta ôket (vagy nem), lemezt egyetlen kiadónál csinálhattak (vagy nem), szövegeiket jóváhagyták (vagy nem), egy tévé és rádió játszotta a számaikat (vagy nem), a Kommunista Ifjúsági Szövetség lapjai írtak róluk (vagy nem). Aki élni akart, aki meg akart élni, alkalmazkodnia kellett.

Az aranykorról: a hivatalos játékszabályokat elfogadó rockerekkel ellentétben szabad polgárként színpadra lépô, a 80-as évek hangulatát leghívebben tükrözô, punk/new wave inspirálta zenekarok a szabályt erôsítô néhány kívételtôl eltekintve annak idején alig készíthettek lemezt. Akadtak betiltott koncertek, a zenét a gondolatrendôrség is hallgatta, de ez nem szegte senki kedvét. Az intézményektôl való teljes függetlenség igényével léptek fel, a lehetô legtermészetesebb módon megadták maguknak az önkifejezés szabadságát. Nem tetszett nekik a rendszer, és ez nemcsak kimondott szavaikból, hanem egész attitûdjükbôl sugárzott - ám amit csináltak, önmagában képviselt minôséget, nem csupán azzal, hogy valamivel szemben állt.

A legtöbb egykor tûrt vagy tiltott kategóriába tartozó zenekar posztumusz vagy utólag felvett anyagai csak a rendszerváltással járó publikációs szabadság és a független cégek fellépése folytán kerülhettek felszínre. A sokszor átmásolt, elrongyolódott kazettákat normális (az archiv felvételek esetében olykor kezdetleges) minôségû, boltokban árusított kiadványok váltották fel. Ha nem is mindent, de sok mindent már össze lehet vetni emlékeinkkel - és mindenképpen többet, mint amennyi a 60-es, 70-es évek fordulójáról fennmaradt: ennyi hangzóanyag már megérdemli, hogy diszkográfiája legyen. S épp eleget filmeztek, hogy filmográfia is dukáljon nekik.

A 90-es évekre, természetesen minden megváltozott. Tervgazdaság helyett piacgazdaság épül. A párt helyett a pénz diktál. A zenei infrastruktúra korábbi állami monopóliumainak vége, pluralizmus van. Bármit lehet, lázadni, keresni, alkotni, szabad a gazda. Ennyiben könnyebb a zömmel feloszlott régiek helyére lépô új zenekarok helyzete. Nehezebb viszont annyiban, hogy ez az egész egyszerûen már nem úgy fontos, mint a szocializmus végelgyengülésének éveiben. Nincs ôk és mi.

A földalatti nem olyan izgalmas hely többé, ahol a közepes teljesítményt is a komolyak közelébe emeli a környezet aurája, az alternativitás végképp megszûnt önmagában érték lenni. Csak maga a produkció számít, a mérce pedig nemzetközi, egyetemes zeneileg a Kampec Dolores, szövegileg a Kispál és a Borz biztos átlépte.

Lásd még: M.U.Z.I.K./HANGMINTA

Lásd még: M.U.Z.I.K./MAGASPINCE

Lásd még: M.U.Z.I.K./MÉLYPINCE