1963 januárjában a Beatles Please, Please Me című dala került helyre a sikerlistán, s ezzel új időszámítás kezdődött a rockzenében, amelyet ma a beatkorszakként emlegetünk.

A műfaj központja ebben az évben Amerikából, New Yorkból már áttevődött Londonba, és az új zene, valamint a Beatles viharos népszerűsége révén most már végérvényesen világjelenséggé, egyetemes, közérthető, mindenki által dekódolható zenei nyelvé vált.

Ez a zenei robbanás – a tinédzserekre gyakorolt hatásán kivül – elsősorban a szórakoztatóipar addigi szilárd fellegvárait robbantotta fel.

A rock and roll születése után, a hatvanas évek elejéig azonban más országok szórakoztató zenéjére alig volt hatással. Európában a hagyományos szórakoztató zene, az osztrák operett, a francia sanzon, az olasz slágerzene hódított. Vico Torriani, Yves Montand, Bobby Solo, Németh Lehel és a többiek. Egyedül Nagy-Britannia volt az az ország, ahol a rock and roll nagy sztárjai már az ötvenes évek végén ismertekké váltak. Bill Haley, Little Richard, Jerry Lee Lewis turnézott a szigetországban, mások kis klubokban színesbőrű bluesgitárosoktól leshették el a fogásokat, s így szerezték tudásukat a későbbi európai gitárkirályok is. De a szórakoztatás világára ezek a helyi fellépések és sikerek akkor még nem voltak komoly befolyással. Az ötvenes évek végén is bigbandek, dixieland-zenekarok, kabarék, tánczenekarok és musicalek – csupa felnőtteknek való dolog – szórakoztatta az embereket. Lemezek például alig készültek, a nagy pénzt a szinházi produkciók hozták, ezért az üzlet kevés figyelmet szentelt a szórakoztatás egyéb területeinek. A fiatalok igényével pedig – pláne, ha rétegigényről volt szó – senki sem törödött.

A „beatmozgalom” és „Kennedy gyermekei”

Néhány év elteltével viszont gyökeresen megváltozott a helyzet. Cliff Richard vagy Tommy Steele és utánzóik mind jobban kiszorultak, és a kezdetben instrumentális példákat (Shadows,Spotnicks) követő gitárzenekarok, illetve a Muddy Waterst, Bo Diddley-t, Howlin’ Wolfot és másokat követő blues-zenekarok helyett is megjelentek a Beatlest „koppintó” vokálegyüttesek.

1963-tól Liverpool mellett más ipari nagyvárosokban is pezsegni kezdett a zenei élet. A Move és a Spencer Davis Group Birminghamból, a Hollies, a Herman’s Hermits, Wayne Fontana és a Hotlegs Canterbury-ből, a Wild Flower (később Soft Machine) Blackpoolból, a Jethro Tull Newcastle-ből, az Animals és a Family Leicesterből indult. A megnyíló zsilipeken át a társadalom mélyrétegei hihetetlen bőségben ontották az új zene képviselőit, és az új zene szubkulturális elemekkel felerősödve, azokkal kölcsönhatásba lépve hamarosan „beatmozgalomként” haladt tovább diadalútján.

Érdekes, bővebb elemzést igénylő kérdés, hogy miközben Angliában elszabadul a pokol, Amerikában nem bontakozik ki az egész társadalmat megrázó zenei folyamat. Ugyan Bob Dylan és a protest song előadók hallatják szavukat, a Martin Luther King vezette polgárjogi mozgalom is felszabadítóan hat a színesbűrűek (pop)zenei törekvéseire is, de olyan átfogó ifjusági-zenei jelenséget nem regisztrálhatunk, mint a beat volt Angliában.. A rock „hét szűk esztendeje” 1956-57óta itt még tart, sőt, a John Kennedy elnök életét kioltó lövések 1963-ban valóságos depresszióba kergetik az országot, különösen a fiatalokat.

Ha időlegesen is, de vége a liberális álmoknak, egy generáció alig megszületett új reményeinek. „Kennedy gyermekei” gyászolnak, s ebben a gyászban a rockzene is osztozik. Az országban csend van, bénaság, zavarodottság. Nagy szükség volna valami újra, valami fiatalosra, valami elementáris, átütő erejűre, ami felrázná, megpezsdítené a fiatalok fantáziáját. Amiben ismét hinni lehet, amiért rajongani érdemes, amit bálványozni lehet. Ám Amerikában 1963-ban nincs senki, aki erre a szerepre alkalmas volna, aki az elvárásoknak megfelelne.

- Miért ne lehetne akkor ez a Beatles? – tette fel a kérdést magának a nagy üzleti lehetőséget szimatoló Brian Epstein, a zenekar menedzsere, s megkezdte a Beatles amerikai átültetésének előkészítését.