Cs.Kádár Péter eszmefuttatása
tintahal 2004.09.01. 15:06
Hová lettek a hippik?
„- Nem tőled félnek. Attól, amit az eszükbe juttatsz. - Rólam csak az olló jut eszükbe. - A szabadság is … - Na és? Mindig arról dumálnak. - Hát ez az. De más szabadnak lenni, és más beszélni róla. Akit adnak-vesznek, az nem lehet szabad. De mondd a szemébe, rögtön nekilát gyilkolni, hogy megcáfoljon. Csak beszélnek az emberi szabadságról, de ha meglátnak egy szabad embert, beijednek.”
Idézet a Szelíd Motorosok c. filmből (zene: Janis Joplin: Piece of my heart)
A '60-as évek fiatalságának legtudatosabb rétegei - hangsúlyozom, hogy a legtudatosabb rétegei - tehát lázadtak. Lázadtak a modern fogyasztói társadalommal szemben, s ehhez a lázadáshoz az anyagi alapot a már említett gazdasági fellendülés adta. E lázadás elsősorban kulturális volt, és nem érintette a társadalom szerkezetének lényegét. Szó sem volt valamiféle magas színvonalú, elméletileg megalapozott ideológiáról: Marx, Mao és Marcuse - a három M - sokszori említése sokkal inkább puszta polgárpukkasztás, mint a nevezettek munkásságának ismerete. Még kevesebb volt a tengeren túli fiatalok ismerete Marx munkásságáról, a marxizmus lényegéről, hiszen akkor tudták volna, hogy a forradalmat rockzenével, trippel és virágokkal nem lehet megvívni, hiába is üvöltötte Jim Morrison, a Doors együttes vezetője: „A világot akarjuk! Most rögtön!”
A hatvanas évek lázadásának fő ereje a zenében volt. Nos, ez valóban szokatlan dolog. A progresszív rockzene ugyan dallamvilágát tekintve éppen úgy a korábbi korszakokra épít, mint a tömegkultúra általában, azonban a hangszerelés megváltozása, az elektromos és az elektronikus hangszerek használata, a nagy hangerő mint hatáseszköz, és különösen a szövegeknek a slágervilágot messze túlhaladó, gyakorta aktuálpolitikai, még gyakrabban költői színvonalon történő megjelenése valóban más minőséget jelent. E zenei világ köré csoportosul azután minden:
- az öltözködés és a hajviselet divatja; - a legkülönbözőbb művészetek (film, színház, irodalom, fotó); - az addig kisebbséginek számító folk-kultúra beemelése; - a szexualitás, mint önálló érték megjelenése, s a „szexuális forradalom” következtében a művi terhesség-megszakítás (abortusz) és a fogamzásgátló készítmények legalizálásának követelése; - a legkülönbözőbb kisebbségek vagy elnyomott helyzetben levők (színes bőrűek, nők homoszexuálisok) jogainak követelése; - a tömegkommunikációs eszközök társadalmasításának követelése; - a szegénység felszámolásának követelése; - a kábítószer fogyasztás legalizálásának követelése; - a természeti környezet megóvásának követelése; - elsősorban pedig a vietnami háború befejezésének követelése.
A béke, a szeretet, a szabadság, a testvériség, az egyenlőség, a szolidaritás, az indokolatlan, nem önvédelemből alkalmazott erőszak elvetése - s folytathatnám még a sort - természetesen régóta létező fogalmak. A woodstocki fesztivált követően azonban gyorsan háttérbe szorultak ezek az értékek olyannyira, hogy közülük számos érték szinte meg sem jelenik napjainkban. Elegendő arra gondolnunk, hogy a jugoszláviai háborút meglehetős részvétlenséggel nézte-nézi a világ, s éppen e háború egyik furcsa eseménye volt az, hogy a németországi zöldek egy esetleges ökológiai katasztrófánál fontosabbnak tartották saját parlamenti csoportjuk megtartását.
A hippi kommunák is felbomlottak. A ’70-es években több tízezerre becsülték a számukat, ma - talán - néhány tucat, ha működik. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy az ipari társadalom munkamegosztása, s főként szakértelem nélkül tartósan nem lehet fenntartani egy közösséget, vagy csak nagyon alacsony életszínvonalon.
A korszak legvitatottabb vívmányának, a kábítószer fogyasztásnak a népszerűsítését jócskán aláásta az, hogy a hippi-korszak megasztárjainak egy része - pl. Janis Joplin, Jimi Hendrix - túladagolás áldozatává vált, mellesleg, sokan ismerték föl azt is, hogy a drogkultúra leginkább a maffiák üzletmenetének kedvez, nem a kábítószerek rabjainak. Így azután társadalmi támogatást is kaphatott Nixon kábítószer-ellenes programja, amely a drogfogyasztást nem csökkentette ugyan, viszont a szervezett bűnözést megerősítette.
Az egykori szocialista országokban a hippi mozgalom nem volt számottevő. A hippiket a huligánokkal, rendbontókkal, bűnözőkkel, koszos, büdös fiatalokkal azonosították, s a konzervatív, kispolgári Magyarország (és Közép-Európa) számára hippi volt már az a fiú is, akinek hosszú volt a haja. A rockzenét és a hozzá kapcsolódó divatot az idősebb korosztályok - foglalkozásra, iskolai végzettségre, lakóhelyre, jövedelemre való tekintet nélkül - elutasították. A hatalom jól rá tudott játszani erre: ellenállás nélkül tilthatott be mindent, amire ráfoghatta, hogy bármi köze is lenne a rockhoz. Időnként azért zavarba jött, hiszen éppen a vietnami háború elleni tiltakozás részeként tűzte a Magyar Rádió is műsorra a Joan Baez, Bob Dylan, Janis Joplin, Pete Seeger által előadott műveket; vetítették a mozik a „Szelíd motorosok”-at, az „Eper és vér”-t, a „Zabriskie point”-ot, végül a „Hair”-t; megjelentek Gregory Corso, Allen Ginsberg, Kerouac, Ken Kesey művei stb. Különösen nagy volt a buzgóság, amikor a kommunista polgárjogi harcos, Angela Davis kiszabadítása érdekében folyt - egyébként világszerte - a küzdelem (Freedom for Angela!). Az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy Angela Davis ügyvédje akkoriban a Budapesti Műszaki Egyetemen járt. A vele folytatott beszélgetést politikai propagandának szánták, ám egyik évfolyamtársam feltette azt a kérdést, hogy Angela Davis nem terrorista-e, hiszen az általa is vezetett „Fekete Párducok” elnevezésű szervezet az erőszaktól sem riad vissza, szemben Martin Luther King erőszakellenes mozgalmával. A kérdésből akkora botrány lett, hogy az egyetem lapjában, a Jövő Mérnökében, Seszták Ágnes - jelenleg a Demokrata munkatársa - minden kommunista nevében kikérte a rágalmazást. Angela Davist egyébként a nemzetközi nyomás hatására szabadon engedték, a „Fekete Párducok”-kal szembeni vádakat ejtették, hiszen ez a koncepciós persorozat csupán az FBI ügyetlen antikommunista próbálkozása volt. S ugyancsak figyelemre méltó, hogy az egyetlen igazán értékes hazai „protest song” együttes, a Gerilla egyik tagja, Vámos Tibor, még a nevét is Vámos Miklósra változtatta (bizony, ő az, aki olyan jókat beszélget a tévében, és egy puccparádés angol nyelvű színház vezetője), feledtetvén ifjúsága nagy botlását. Ámbár, könyvet is írt a Gerilláról „Félnóta” címmel. Elég rossz könyvetHippi-ügyben a nyugati információforrások - pl. a Szabad Európa Rádió, a BBC és társai - sem voltak túl bőbeszédűek. Hiszen a hippik, a diáklázadások kényelmetlenek voltak a gazdáiknak is. A legtöbb ismeretet Bölcs István „2000 felé” című műsorából szerezhettük, amit a Magyar Rádió csak az URH sávon sugárzott egy olyan korszakban, amikor URH sávos rádiója csak a családok talán 10%-ának, ha volt. Mi a dalok szövegét sem értettük, csak éreztük, hogy itt másról van szó. Egy évtizeddel később csodálkoztunk csak igazán, amikor Hobó fordításában a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem auláját betöltötte a „Hey Joe!”
A tényleges aktív, látható hippi-jelenség hazánkban néhány kommunára korlátozódott, amelyek elég gyorsan önmaguktól meg is szűntek.
Világszerte sikerült utópiává minősíteni, zárójelbe tenni, megmosolyogtatni, szégyenletessé és titkolandóvá alacsonyítani egy számos vonatkozásában előre mutató életérzést. "A szabadság elkurvult, mi pedig az ő oldalán henyéljük át az életet" - mondta keserűen Peter Fonda, utalván a hippi-jelenség ellentmondásosságára, gyengeségeire, de egyszersmind valamilyen folytatás szükségességére is.
Cs.Kádár Péter
|