A szocializmus éveiben Amerika maga volt az elérhetetlen szabadság, a paradicsomi világ. A mítosz furcsa tulajdonsága, hogy annyit ér, amennyire az emberek lelkében "jelen van", tehát a mítosz elválik a valóságtól, ezáltal igazi értékét az adja meg, mennyien hisznek benne és ez a hit milyen összetartó erõt jelent. Ez a - divatos szóval - "virtuális" igazság olykor erõsebb is lehet a valódi igazságnál, a közös hit, és az általa közösen átélt élmények értéket képviselnek, még akkor is, ha a valóság egészen más.

Ilyen volt a mi viszonyunk is Amerikával. Mivel nem tudtunk semmit róla, az emberekhez valahogyan mégis elérõ apró információkból állt össze egy közös álomkép, amely hitet és megnyugvást adott arra nézvést, van még hely a világban, ahol az emberek szabadok és jól élnek. Különösen a fiatal generációk bámulták Amerikát, ahol állandóan tombol a rock and roll, Cadillac-ek suhannak az utcákon, ahol Marylin Monroe és James Dean sétál. Mai szemmel mulatságos lehet ez az álomkép, de akkor sokaknak a reményt jelentette (és nem csak az USA, hanem az egész "nyugati világ"). Ami lopva bekerült hozzánk (egy-egy farmernadrág, lemez, fénykép, emléktárgy) mitikus erõvel hatott - már csupán tiltottsága okán is. A vágy a szabadság után, melynek szimbóluma Amerika lett, hatalmas erõvel tombolt a fiatalokban.

A szabad Amerika egyik legfõbb jelképe pedig a híres Route 66. A szimbólummá válás kezdete az ún. beat-kultúrához kötõdik, mely nálunk meglehetõsen összemosódik a hippikultúrával, pedig másról van szó. A beat is egy "ifjúsági mozgalom" volt, mely a negyvenes évek végétõl nagyjából az ötvenes évek közepéig virágzott, tehát még a rock and roll korszak elõtt. A beatnikek jazz-t hallgattak, bandákba verõdtek, megteremtették ma már inkább csak szociológiailag jelentõs kultúrájukat (íróik: Kerouac, Burroughs, Ferlinghetti, Corso, Ginsberg; alapfilmjeik: Ok nélkül lázadó, Utolsó mozielõadás).

A Route 66 gyakorlatilag a fõszereplõ Jack Kerouac híres regényében, az Úton-ban, hiszen a társadalomból való kivonulás - mely a mozgalom alapfilozófiája volt - legfontosabb jelképe az út. A konzumtársadalom elleni ezt a fajta lázadást, mely a beatmozgalomban testesült meg, több tényezõ váltotta ki. A fiatalok egy része megunta a mindent uniformizáló társadalmi életet, a vagyonközpontú szemléletet, a tekintélyuralmi, képmutatóan konzervatív közmegegyezéses társadalmi szabályokat. Ez az alapideológia, melyet azután nyilvánvalóan átvettek olyanok is, akik egyszerûen csak képtelenek voltak dolgozni, beilleszkedni, bármit is kezdeni magukkal. A lázadáshoz kapcsolódott az állandó drogfogyasztás, és sok egyéb olyan jelenség, mely a mozgalom egészének értékét jelentõsen megkérdõjelezte. Mindenesetre számos olyan problémát vetett fel, mellyel a ma emberének - idõközben immár a felszabadult Magyarországon is - szembesülnie kell. A felszín alá hatolva felfedezhetõek értékes gondolatok a beatnikek ideológiájában: az egyén tényleges felszabadítása a hivatalosan szabad, valójában a pénz uralmával mindent felügyelõ állam, illetve tõkés csoportok alól; a pénz és az anyagi javak "Istenné magasztalásának" tagadása; a képmutatás és az álszent konzervativizmus leleplezése.

Az értékes gondolatokba természetesen számos "vadhajtás" is került (az ideológia kidolgozottsága és egységessége a mozgalom sajátosságai és szétaprózottsága miatt szóba sem kerülhetett), és a problémák felvetésén túl megoldási módozatokat nem is állítottak a kritizált jelenségek ellenében. 

A hippikorszak, mely itthon gyakran összemosódik a beatmozgalommal, a hatvanas évek második felében kezdõdött, és virágzása az évtized végével véget is ért. Jelképerejû filmjei többek között a Szelíd motorosok és az Eper és vér. Szimbolikus eseménye a woodstock-i fesztivál. Eszmeiségében hasonló volt a beatmozgalomhoz: tagjai a társadalmi problémákra az abból való kivonulással válaszoltak. A békét és a szeretetet hirdették, mely ugyan mára már elsilányult fogalmakká váltak (részben éppen az õket zászlójukra tûzõ mozgalmak, jelentõsebb részben viszont a hagyományos értékrend általános válsága miatt), de azért nehezen vitatható, hogy kiveszõben vannak a modern társadalmakból, és hogy égetõ szükség lenne rájuk.

Másfajta megközelítésbõl feltehetõ a kérdés: miért érdemes, ha röviden is, de foglalkozni ezen mozgalmakkal, hiszen a jóléti társadalmak legfejlettebbjében alakultak ki, és ezért állandó "nyavalygásuk" hiteltelen. Próbáltak volna mondjuk nálunk, a kommunista diktatúrában panaszkodni a rendszerre! Háborodtak volna fel itt egy-egy pofon miatt, melyet a rendõröktõl kaptak! A felvetésekben van igazság. De az is igaz, hogy az általuk felvetett gondolatok nem csak azért érdemesek az áttekintésre, mert az itteni diktatúrában ezen mozgalmak, pontosabban inkább az általuk létrehozott, és hozzánk eljutott alkotások úgymond mentõövet jelentettek a fiataloknak, hanem mert jelenleg, immár szabad országként mi is ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk, mint a II. világháború után kialakult jóléti társadalmak - szokásunk szerint néhány évtizedes késéssel.    

Az elõbb említett Szelíd motorosok címû film volt az egyik legpontosabb összefoglalása annak az ideológiának, melyet a mozgalmak magukénak vallottak. A két fõhõsnek csak annyi pénze van, amennyi a minimális létfenntartásra elég, azért mennek bele piszkos ügyletekbe, hogy motort tudjanak venni maguknak. Miután ez megtörtént, a film eleji szimbolikus jelenetben Dennis Hopper eldobja az aranyóráját, Peter Fondával együtt kivonulnak a lelküket megfertõzõ társadalomból, a szabad ég alatt alszanak, fölkarolják az elesett, alkoholista ügyvédet (Jack Nicholson). A végén mind a három utazó gyilkosság áldozatává válik, hisz a társadalom nem képes elviselni különállásukat. A filmben föszereplõ az út, nem tudjuk meg melyik, nincs is jelentõsége. Azóta is számtalan ún. road-movie készült, melyek mindig újra- és újrafogalmazzák az emberiség a bevezetõben már említett örök vágyát az utazásra és az út közbeni kalandokra. Nagy autók, szép nõk, állandó balhék - felületes kép, de sokak tudatalattijában ott motoszkáló vágy.

Amerika mítosza Magyarországon sokakban tartotta a lelket, míg végül egyszer csak elérkeztünk a rendszerváltozáshoz. Az azóta lejátszódó folyamatok tragikus képet festenek az egykoron bámult-irigyelt világról és egyben saját magunkról is. Ma szabadok vagyunk, úgymond "mindent lehet". Kiderült már, hogy Amerika nem az, aminek hittük, ami nem is baj, ébredjünk fel az álomból, és járjuk immár a magunk útját. A baj csak az, hogy legtöbben a valódi Amerikával is beérik. Amióta nem tiltott, és mindenrõl tudhatunk, ami ott történik, látjuk a jóléti társadalmak visszásságait is (azokat is, melyek ellen a beat- és hippikultúra fellépett!), a gazdagságot, de a lelkeket béklyóban tartó mechanizmusokat, a haszon mindenek felettiségét, a hagyományos értékek, a lélek, a szeretet, a hagyomány, az erkölcs, a család, a kultúra, a hit megszûnését, elüzletiesedését, eljelentéktelenedését, álszentté válását. Sajnos úgy látszik, ezen negatívumok orvoslásának fontossága jócskán eltörpül a várt elõnyök mellett. Döbbenjünk rá: nagyon sokat veszíthetünk, ha fenntartások nélkül, az 1945-ben megszakadt folyamatosság újra megkeresése nélkül indulunk el egy új irányba, és fogadjuk magunkba azt a világrendet, mely máshol szerves fejlõdéssel alakult ki, de amely mindenhol hatalmas problémákkal küszködik.

A mítosz mára már meghalt, lehullt a lepel, Amerika nem az, aminek hittük. Az is, de csak egy kicsit, nem annyira, nem úgy, szóval valahol nem stimmel az egész. A régi emlékek töredékei tovább élhetnek lelkünkben, legyünk hálásak azért, mert az elnyomás évei alatt is élhetett bennünk a remény, tudhattuk, hogy máshol másmilyen a világ. Ha pedig a mi Amerikánkat szeretnénk újra viszontlátni, tegyük fel a Stones lemezt, csukjuk be szemünket, és gondolatban menjünk végig Chicagótól Los Angelesig a 66-os úton. Hiszen még tudjuk: "Get your kicks on Route 66"!