Kinek ismeretlen fogalom és életforma, kinek nosztalgia, kinek meg: valóságos korszak az életéből. Hippinek lenni hasonló életérzés lehetett mindenütt a világon. A kor szülte őket és kommunáikat; az elvonulva de mégis: együtt - "formációt". Célokkal. Bihari Ágnes olyasvalakit mutat be, aki sokadmagával élt valódi hippi életet - Amerikában. Aki a maga bőrén tapasztalta meg: milyen kiválni egy társadalomból és élte meg a kényszerű "visszavedlést". Louis Jungmayer, alias Mouksa - Budapesten emlékezett.

Az arizonai hopi indiánok számon tartanak nyolc vagy tíz olyan figyelmeztető jelet, amely hitük szerint a világvége közeledését jósolja. Ezek közül az egyik az, amikor a fehér ember gyerekei az indiánokéhoz hasonló ruhákban kezdenek el járni és szokásaikból jó néhányat átvesznek. A 70-es évek hippi mozgalmai valóban számos ponton érintkeztek az amerikai őslakos indiánok életmódjával. Sok kommunában számos indián közösségi szabályt alkalmaztak és emlékezzünk rá, hogyan öltöztek akkor a fiatalok. Louis Jungmayer, alias Mouksa akkoriban azon a tájon volt fiatal. - Én '71-ben lettem hippi. Attól fogva jó pár hippi kommunában megfordultam: a Hawaii szigeteken, a Karib térségben, Kaliforniában, sokfelé. És úgy láttam, hogy a megalakulásukat követően az egyes kommunák átlagosan csak körülbelül egy évig álltak fenn. Egy bizonyos pont után megszűntek működni. - Mert kaotikussá vált az élet bennük? - Valahogy úgy, nagyon kaotikussá. Olyan problémák jöttek elő, amikre egyáltalán nem számítottunk. Az egyik hiba például az volt, hogy mindig arra törekedtünk, hogy mindent közösen csináljunk. Hozzá tartozik a képhez, hogy akkor, a 60-as, 70-es években ezek persze többnyire kábítószeres kommunák voltak, tehát mindenki mindig kendert szívott vagy vagy LSD-t szedett, és alapvető élményünk volt az együttlétre való vágy. Egy bizonyos idő után azonban mindig valahogy ránk tört egy érzés, hogy: "hagyjanak békén", "magam akarok lenni", "már nem ezt akarom, nem ezt a létformát"... - Van olyan kommuna, amelyik ekkor alakult, vagyis a 60-as évek végén és a mai napig él? - Van egy kommuna Virginiában, ahol egy darabig éltem. Ez '67-ben alakult és a mai napig nagyon szépen élnek ott együtt. Ennek a kommunának a tagjai ráadásul elég gazdagok is. Függőágyakat csinálnak, amiből évente több százezer dollár bevételre tesznek szert. A függőágyakat egész Amerikában, sőt már Európában is árulják. Aztán ahogy befolyik a profit, megbeszélik, hogy hogyan osszák el. Egy részét megtartják a kommuna számára a közös kiadásokra, egy részét pedig felosztják a tagok között. Van olyan tagja a kommunának, aki mondjuk inkább a kertben szeret dolgozni. De neki is odaadják a haszon rá eső részét. - Felmerült-e a tagokban annak idején az az illúzió, hogy az egész világ átalakulhatna kis kommunák világává? - Én például pontosan ezt hittem. De rajtam kívül még nagyon sokan hitték ugyanezt. Még emlékszem arra, hogyan is kezdődött, bár akkor még szinte gyerek voltam. Egy-két év alatt azután olyan kiterjedt lett a mozgalom, hogy hihetetlen. Amikor én '71-ben hippi lettem, akkor "úgy nézett ki", hogy a 80-as évekre már az egész világ hippi-kommunákban fog élni. A 80-as évek közepén én magam is elmentem a Karibi-szigetekre, vettünk a feleségemmel egy nagy földterületet a St. Jones szigeten és alapító tagja lettem egy kommunának amelyben összesen öt évig éltem. Érdekes helyzet volt. Abban az időben rengeteg pénzem lett, építettünk jó néhány házat, és volt egy nagy közösségi épület is, amiben például a könyvtár volt, meg a masszázs szobák, illetve egy nagy közösségi tér, ahol össze tudtunk gyűlni amikor mondjuk esett az eső vagy bármikor, amikor a kedvünk tartotta. - Gondolom volt sok közös főzés... - Ó, persze. Én nagyon sokat töprengtem az együttélés mikéntjén. Azt akartuk, hogy olyan közösségben éljünk, ahol együtt eszünk, de nem vagyunk mindig, minden percben együtt. Az élet a mi kommunánkban úgy volt berendezve, hogy hat nap "szabadságra" jött egy közös nap. Ez a közös nap - ami általában vasárnapra esett - úgy kezdődött, hogy összejöttünk egy közös meditációra. Mindenki leült körbe, (körülbelül 40-en voltunk, az az optimális - bár volt sok gyerek is), valaki előénekelt, aztán mindenki röviden felolvasott valamilyen vallásos szent könyvből (bármilyenből, ez nem volt megkötve), és az ő általa kiválasztott-felolvasott részt (gondolatot) mintegy a közösségnek ajánlotta. Volt olyan ember, aki nem olvasott fel semmit, mert ő éppen "azt" akarta átadni. Amikor ezt befejeztük, megbeszéltük az aktuális problémákat. Rájöttünk arra, hogy ez így elengedhetetlen. Nem egyszer igen feszült helyzeteket kellett kezelnünk, mert volt például, hogy valaki azt mondta, ő abszolút nem tud együtt élni egy bizonyos másik emberrel. Akkor ott "gyógyítást" kellett végeznünk. Azok a kommunák, ahol nem volt rendszeresen ilyen "tisztázás", egy idő után egyszerűen szétrobbantak. De nemcsak a belső közösségi emberi viszonyok vetették szét a hippi kommunákat, hanem a külvilág is erősen hozzájárult ahhoz, hogy ez ma már jórészt: múlt. A vietnami háború befejezése után nem sokkal szétesett a hippi mozgalom is. Ennek sok oka volt. A háború elleni tiltakozás mint ügy megszűnése ezek közül csak az egyik, a környezetvédelmi mozgalmak sok jó tenni vágyást lekötöttek egy darabig. De ma már ez is csak nyomokban működik. - Sok olyan hippi is volt, aki sohasem ment el vidéki kommunákba, hanem vett egy csomó lakást vagy egy nagy házat a városban és ott éltek egymás közelében. Én segíteni akartam a Földnek megvédeni magát a mohó emberiségtől. Egy idő után úgy éreztem, hogy ha én 300 kilométerre lakom a következő falutól - mert sok ilyen kommuna volt Amerikában, ahol rettentő nagy távolságok vannak -, akkor ez nem lesz igazán hatékony. Azok közül a hippik közül viszont, akik visszatértek a városokba, sokan elfelejtették korábbi élményeiket. Nekik valószínűleg soha nem is jelentettek igazán sokat. A nővérem is ilyen: a gyerekei nem is tudják, hogy ő valaha hippi volt... Némelyik hippiből üzletember lett. Néhányan közülük azért átmentettek dolgokat: ők vezették be például a jógát sok multinacionális cégnél és hasonló kísérleteik voltak. Vagyis megpróbáltak behozni valami jó ötletet, vagy ha termeltek, akkor igyekeztek nem ártalmas dolgokat előállítani. Voltak aztán olyanok, akik nagyon rámentek a pénzkeresésre. "Szegény hippi voltam éveken át - most pedig rengeteg pénzt akarok!" Átalakultak a dolgok. Mások viszont olyan fájdalmasan élték meg a változást, hogy öngyilkosok lettek. Az én feleségem is öngyilkos lett. '89-ben hat ismerősöm lőtte agyon magát. - Elvi alapon? Azért, mert úgy látták, hogy a világ nem változik, vagy hogyha változik, akkor rossz irányba? - Én is négyszer próbáltam megölni magamat '76-''77-ben. Nagyon sokan fölakasztották magukat, sziklákról ugrottak le - sok ilyet ismertem - , igen, azért, mert nem változott meg a világ. Én is így éreztem. De túléltem, és mára elértem arra a pontra, hogy csak az érdekel, hogy ki is vagyok én, mi is vagyok én, mi a valóság, mi az Isten, hogyha van és mi a halál... Én már nem keresek semmit. Nekem csak arról szól az életem, hogy szolgáljak. Tanítok egy gimnáziumban, zenélek, van egy rádióműsorom. Csinálom, amit csinálok - amíg meg nem halok...

Kapcsolódó linkek:
	A Világvevő 54. adásának tartalma (2004. április 3.)

Kapcsolódó hanganyagok:
	Freedom song – a Mouksa Band előadásában