CS.Kádár Péter
tintahal 2004.09.01. 15:11
Ez az ember szerintem tud valamit:) Itt olvasható a jellemzése amit magáról írt:
Cs.Kádár Péter:Miként az az életrajzomból is kiderül, 16 évesen hippinek öltöztem. Bár nem volt hosszú hajam, mert nem engedték sem a szüleim, sem a tanáraim. S amikor mégis megnövesztettem, el kellett költöznöm otthonról. Már néhány nap után megalkuvó lettem, levágattam hatalmas, göndör, kócos sörényemet. Külsőleg tehát nem igazán hasonlítottam egy hippire. Belsőleg pedig? „A hatvanas években a nyár derekán tetőzött az ifjúsági probléma” - énekelte Cseh Tamás. Én kimaradtam a tinédzser-kor örömeiből: gyógytornából is felmentett, kétbalkezes, rendezetlen öltözékű, csetlő-botló eminens tanulóként nem voltam kelendő. A bulik helyett a Rádiótechnika című újság cikkeit és filozófusok könyveit bújtam. Lázadásom tehát nem formai volt. Lázadtam, mert lassúnak, langyosnak tűnt a világ; lázadtam, mert képmutatóak voltak a felnőttek és nem különben az osztálytársaim; lázadtam, mert öntelten okosabbnak tartottam magam, mint amilyennek a korombeliek tartottak engem; lázadtam, mert gyűlölettel telve irigykedtem azokra, akik könnyen be tudtak illeszkedni; s főként azért lázadtam, mert magányos voltam, mert akiket szeretni szerettem volna, ők csak gúnyoltak, megaláztak, ütöttek-vertek, néha tán csodáltak is messziről, de nem szerettek, nem szerettek, nem szerettek. Hiszen nem lehet szeretni azt, aki láthatóan magatehetetlenül és egyszersmind tüntetően „más”; aki „túl sok”; aki "úgy gyenge, hogy közben erős"; aki „lerohan téged” és aki „rád telepszik”; aki „olyan józan, hogy az már fáj”; aki feléd irányuló, túláradóan éhes szeretetének és becsvágyó önimádatának akaratosságával „érzelmi ketrecbe zár” és „fojtogat”; aki "nem biztonságos és kiszámítható"; aki gyerekesen zabolázhatatlan, mert csak a célt látja, s makacsul, újból és újból elölről kezdve, a végén már szinte csak önmagának bizonyítva, hisztérikusan, mindenkiről és minden önvédelemről feledkezve tapossa a célhoz és esetleg a sikerhez vezető utat. Nem volt mindig magabiztos ez a lázadás. Gyakran inkább szorongó és kétségbeesett volt. A vélt tudásommal, a bátorságommal, a pofázásommal és az őszinteségemmel lázadtam. Elsős gimis koromban - a tanáraim szerint - egyetemi színvonalú előadást tartottam a Közös Piacról és a KGST-ről; egy év múlva viszont igazgatói rovóval fenyegettek, mert az április 4-i ünnepségen elröhögtem magam. Nem az ünnep tartalmával volt bajom, hanem az ünnepség butaságával, mesterkéltségével, színvonaltalanságával. Igen, gyakran röhögtem ki, és az udvari bolond magabiztosságával tettem nevetségessé a világot olyankor is, amikor az volt a parancs, hogy félj, de én látványosan nem féltem, miközben aki „normális” volt, az riadtan menekült túlélő magánösztönei biztos sáncai mögé. Főként később lettem ilyen, amikor egyre tudatosabbá vált a lázadás. Harc az előző generáció által elhagyott értékekért. Harc a szeretetért. Harc az ostobaság, a bürokrácia és a korrupció ellen. Harc igazi közösségekért. Ezekhez társult a zene kihívása, képzelgéseim a tabumentes szexről, és a kultúra sokszínűségének hirdetése. S persze a béke és a szabadság, vagyis az az igény, hogy „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!/A mindenséggel mérd magad!/Sziszegve se szolgálok aljas,/nyomorító hatalmakat.” (József Attila is hippi volt?) Hippi módjára tanultam meg együtt élni a halállal, s ha gyakorta merülök is el az öngyilkosság gondolatában, talán éppen a folyamatos halál-tudat, vagyis a halál hétköznapisága és az élet rendkívülisége rettent vissza. Ezért gondolom, hogy kortalan vagyok, hogy nem fogok megöregedni soha, csak „talán eltűnök hirtelen”, és ezért nem érdekel, ha sokak szerint nem is ezen a világon élek. Furcsának tűnhet, de ugyanezért soha nem fogyasztottam kábítószert. A világot és önmagamat tisztán igyekszem megélni. S végül mindig egyedül és védtelenül maradok. Ritka és rövid időszakoktól eltekintve, ellenzékiként létezem.
De valóban hippi vagyok-e? Ha egyáltalán definiálható ez a fogalom, akkor azt gondolom, bizonyos mértékig igen. Nemcsak én állítom ezt magamról. 1994-ben, az „Eurowoodstock” fedőnevű Diákszigeten leposzthippizett a Pesti Est egyik tulajdonosa. Még meghökkentőbb, hogy 1999 novemberében egy vezetőképző tanfolyamon, ahogy manapság mondják, „tréningen”, az általam kívánatosnak vélt vállalati struktúrát vizsgáló teszt értékelése után, az értékelést magyarázó tananyagban egy zárójeles mondatra bukkantam, amely szerint az ilyen, az egyéni autonómiára épülő közösségi szervezetekre voltak példák a hippi kommunák. S ha még ez se lenne elég: életem egyik legszebb, örökkévalónak tűnő pillanata volt, amikor 1993. augusztus 6-án a budapesti Kossuth téren, a Hirosimára dobott atombomba áldozataira emlékezve, gyertyákat gyújtva virrasztottunk. Az éjszaka és a hajnal határán egy addig ismeretlen lányéval találkozott a tekintetem, és ott, a Parlament akkor még nem elkerített lépcsőjén, a többiek és a rendőrök kicsit zavart elfordulása után, megtörtént kettőnkkel mindaz, amiről a szeretet, a virág és a béke gyermekei énekeltek, s amelyhez hasonló kölcsönös felszabadultságot csak a „Zabriskie point”-ban láttam évtizedekkel korábban. És miközben lassan befejezem ezt az oldalt, virágba borul bennem a Rét, a Park. És látom, ahogy végtelen vándorlásodat egy kis időtlen időre megszakítva, megérkezel ide. És már itt is vagy, mintha mindig itt lettél volna a Réten, a Parkban. És Te is és Te is és Te is és Te is és Te is. És már mindannyian, akik az elmúlt és az elkövetkezendő évmilliókban egy közösségibb, emberibb világot alkotunk, mi valamennyien együtt vagyunk. És nekünk zenél a Pink Floyd és a Jetrho Tull és a Doors és a Blood, Sweat and Tears és a Jefferson Airplane és a Who és a Grateful Dead és a Crosby, Stills, Nash and Young és Ravi Shankar... És nekünk énekel Joan Baez és Jimi Hendrix és Janis Joplin és Joe Cocker... És velünk vitatkozik Angela Davis professzor a globalizált újfasizmus fenyegetéséről... És nekünk szaval Allen Ginsberg költő egy kaliforniai nagyáruház kicsinyes nyugati pályaudvarbeli hasonmásának kirakatáról... És mi is énekelünk, és kifestjük magunkat és egymást, és összebújunk. És mindannyian szépek vagyunk. És amikor a szeretet melege fellobbantja a lángot, és amikor megkondul a magunk öntötte harang, akkor a magasba emeljük kerek tábláinkat. És már megint van miért tüntetnünk.
SOHA SENKI NE TELEPÍTHESSEN ATOMFEGYVEREKET MAGYARORSZÁGNYI KOMMUNÁNK TERÜLETÉRE!
|