A nyolcvanas évek szociológusai háromféle jellegzetesen ifjúsági szubkultúráról beszélnek. Az alternatív, a fogyasztói és az agresszív "viselkedési tünetegyüttest" általában valamiféle devianciának fogják fel, ugyanakkor a valóságban ennél mind tartalmában, mind funkciójában sokkal többről van szó. Az Óbudai szigeten évek óta megrendezésre kerülő nyári fesztivál, a "Pepsi-sziget" idején minden évben a "mai ifjúság állapotjára" terelődik a szó, nagyon kevés használható elemzés lát azonban napvilágot, s ennek oka elsősorban, hogy ezeket a szubkultúrákat, különösképpen pedig a legtradicionálisabbat, a rockkultúrát nem megfelelő helyen kezelik a hozzászólók.
Az elmúlt évtizedekben a három említett ifjúsági szubkultúra valóban szubkultúraként működött, vagyis elszigetelten, a társadalmon, az ifjúságon belül is jellegzetesen kislétszámban volt jelen, belső törvényei világosan különböztek egymástól, s ezeknek a "programoknak" megfelelően is működtek.
A hetvenes években az addig gyakorlatilag monopolhelyzetben lévő "alternatív" vonulat egyre inkább elfogadottá vált társadalmilag, a szórakoztatóipar, a konfekcióipar pedig felfedezve a lázadásban rejlő üzleti lehetőségeket elkezdte hivatásszerűen kiszolgálni a jelentkező igényeket, gondoljunk csak a farmerdivat térhódítására.
Idővel aztán megjelentek az agresszív csoportosulások is, a futball-huliganizmus, a neonácizmus még ma is élő problémája a nyugatiasodott társadalmaknak, bár sokak szerint a kislétszámú csoportok felszámolása csak politikai akarat függvénye. A nyolcvanas évek közepén jelent meg, s mára elsősorban a technokultúrában ölt testet a jóléti társadalmak ilyen szempontból elég termékeny talajára hullott mag, a fogyasztói szubkultúra, mely mára a legmeghatározóbb tényezővé vált, számarányában az alternatív kultúrát is kiütve a nyeregből.
Magyarországon ez a folyamat valamelyest másképpen alakult. A kommunizmus valamennyi ifjúsági közeget szigorúan káros devianciának tekintette, a nyugattól való elzártság pedig még tovább erősítette periféria jellegüket. Ebből adódóan nálunk szinte csak az alternatív-rockkultúra jelenhetett meg a rendszerváltásig, hogy azután a másik kettő hihetetlen intenzitással törjön utat magának. A folyamat odáig vezetett, hogy a korábbi zászlóshajó, az alternatív mozgalmak sokasága mára végveszélybe került, elsősorban éppen a fogyasztói és az agresszív attitűdnek köszönhetően.
Joggal vetődhet fel, persze mindenkiben a kérdés, hogy a ténymegállapítás mögött jelentkező minősítésnek, vagyis annak, hogy véleményem szerint ez nem üdvözlendő dolog, mi az oka? Első látásra azt is kérdezhetnének, miért kell nekünk kócos rockerek után sírnunk?
Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolhassunk, mindenképpen figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy ezen ifjúsági kultúrák szerepe, működési mechanizmusa az elmúlt időszakban - hogy pontosan mikor, azt nehéz lenne meghatározni - nagyban megváltozott. Ma talán már nem is lenne szerencsés a szubkultúra kifejezést használni rájuk, mert eltűnt elszigeteltségük, a mindennapok részeivé váltak. Bár empirikus vizsgálatokat nem ismertek ebben a tárgykörben, állítható, hogy szinte valamennyi fiatal találkozik ezekkel, ezáltal pedig - legyen ez a találkozás akármennyire felszínes is - a három ifjúsági szubkultúra igen fontos szocializációs tényezővé lépett elő, attitűdöket örökít át a vele kapcsolatba kerülőknek.
Ezek az attitűdök pedig a három "viselkedési formánál", az agresszívnál, az alternatívnál és a fogyasztóinál merőben különböznek. Ha csak az általunk most vizsgált alternatív közeget nézzük, jellemző rá mindenképpen a lázadás, az örökös útkeresés, a közösségben gondolkodás. Kelet-Európában két jellegzetes tematikát is megemlíthetünk, a sajátos történelmi helyzetnek köszönhető antikommunizmust (ez nem is igazán az ideológia ellen, hanem a szabadság melletti kiállás volt), illetve a szegények, az elesettek szószólójaként való megjelenést. S bár ez politikai programnak csak üggyel-bajjal nevezhető, ha a politikai ideológiák világát szemügyre vesszük, láthatjuk, hogy ezek az attitűdök egyenesen megfelelnek a klasszikus politikai baloldal attitűdjeinek. Ha pedig a másik két szubkultúra "tanításait" hasonlóképpen szemügyre vennénk, kiderülne, hogy azokat ezek a kérdések egyáltalán nem foglalkoztatják, vagy sok esetben gyökeresen máshogy foglalnak állást.
Az alternatív ifjúsági kultúra, mint fontos szocializáló tényező térvesztése tehát éppen azokat az általam baloldalinak nevezett, de a jobboldal számára sem idegen értékeket ítélné térvesztésre, melyek megléte össztársadalmi érdek. Kérdés ugyanis, hogy a mai család, iskola, egyház, vagy a civil társadalom el tudná e látni legalább az eddigi szintet elérő hatékonysággal ezt a feladatot.
Márpedig a "rockkultúra", ezen értékek további térvesztése továbbra is prognosztizálható. Ennek okait igen szerteágazóak, ezért ezek közül csak az általam legfontosabbaknak vélt kettőre hívnám fel a figyelmet: egyrészt, hogy a fogyasztói társadalom megjelenésével az "acid-partik" világából kilépve társadalmi alaphelyzet lett a fogyasztói magatartás, tehát akik kapcsolatba kerülnek a "rockkultúrával" már magukban hordozzák a "fogyasztói kultúrát" (ez a folyamat nyugaton már a hetvenes években végbement). Az erőszakos magatartás térnyerését pedig leginkább talán az anyagi és kulturális egyenlőtlenségek növekedése okozhatja.
Tehát az alternatív kultúra éppen e másik kettő által került végveszélybe, elég, ha csak ennek két legjellegzetesebb megjelenési formájára gondolnunk: a szuperkemény rockzenekarok koncertjeinek első sorában vandálkodókra (ezek a zenekarok direkt erre a célra jönnek létre), illetve a televíziók által közvetített álalternatív zenekarok üres ruhadivatjára ezreket költő rajongókra.
Ennek a helyzetnek persze nem a Pepsi-sziget az oka, ugyanakkor mindenképpen állatorvosi lova. Az is látszik, hogy az ifjúság "kétkultúrájúvá" zsugorodása még nem végleges fejlemény, ám a folyamatokat nagyon nehéz lesz megállítani. Ma pedig még az se látszik, hogy ki által, illetve - mindenféle inkvizíció nélkül - hogyan valósulhat ez meg. |